***
/Rob szemszöge/
Családom kigúvadt szemekkel bámult rám miközben édesanyám a konyhában sürgött még egy terítékért kutatva. A kezdeti sokk után két nővérem egyszerre vetették rám magukat és csak egy hajszálon múlt, hogy majdnem elvágódtunk. Apám mintha mi sem történt volna tekintetét az ételre szegezte és tovább falatozott.
- Gyere, fiam biztosan éhes vagy – szólt mosolyogva édesanyám és szedett nekem is enni.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan majd mindannyian asztalhoz ültünk. Úgy fogyasztottam a házi kosztot mintha hetek óta egy falatot sem ettem volna. Habár ha azt nézzük, hogy 4 éven keresztül csak valami moslékot fogyasztottam akkor talán érthető ez. Ám a csend mely köztünk uralkodott egyre feszültebb lett. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb valaki le fog hordani egy olyan dologért, amit el sem követtem. Túl akartam esni a dolgokon mégis az, hogy nem láthattam a családomat évekig elég büntetés volt így is mégsem térhet vissza minden a régi kerékvágásba, mert már semmi sem a régi. Én sem. A már-már kínossá keletkező csöndet Lizzy törte meg egy számomra érthetetlen kérdéssel.
- Anyu, Robert hol fog aludni? – kérdőn nézett anyukánkra én pedig köztük járattam a tekintetemet. Nem értettem a kérdést. Mégis hol aludnák? A szobámba hol máshol? Mégsem tettem fel ezeket a kérdéseket csak vártam.
- Megágyazok neki a vendégszobában. – Úgy beszéltek mintha itt sem lennék és ez felet épp zavart engem.
- Miért nem aludhatok a saját szobámba? – tettem fel a számomra egyértelmű kérdést.
- Mert már nincs saját szobád – közölte velem kíméletlenül apám. Persze, hogy nincs, hiszen én nem tartozom ide. Ekkor fogtam fel csak igazán, hogy én itt már nem vagyok családtag. Ezt már nem lehet rendbe hozni. Elástam magam és még csak nem is tudják az igazat… Egy éjszakát kibírok itt – tűnődtem magamban. – Utána meg megint megpróbálkozom Tomnál. Talán holnapra már le lesz annyira nyugodva, hogy értelmesen lehessen vele beszélni. Akkor pedig itt sem fogom zavarni tovább a levegőt. Amíg Claire megágyazott nekem a vendégszobában elmentem zuhanyozni. Alaposan megmosakodtam és mikor végre úgy éreztem, hogy tiszta vagyok kiléptem a fülkéből majd jó alaposan megborotválkoztam. A házban sötétség honolt ebből arra következtettem, hogy valószínűleg már mindenki lefeküdt, vagy ha nem is legalább úgy csinálnak, hogy ne kelljen velem találkozniuk. Bementem a „szobámba” és hanyatt vágódtam az ágyon. De aludni nem tudtam. Képtelenség lett volna ilyen lelki állapotban ezért lementem a konyhába, de mikor felkapcsoltam a villanyt észrevettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem tud aludni. Eszem bejutott, hogy régen is mindig hajnalok hajnalán beszéltük meg a gondjainkat egy bögre tej mellett. Levettem egy bögrét a szekrényből majd mellé telepedve töltettem bele tejet.
- Mi van, öcsi nem tudsz aludni? – kérdezte mosolyogva Lizzy.
- Nem, tudod kicsit fura még ez az egész, itt – néztem körbe habár nem csak a házra értettem.
- Szóval a sitten jobb volt – mondta egyfajta megállapításképen mire halkan felnevettem.
- Persze, minden vágyam visszamenni oda – válaszoltam neki szarkasztikusan.
- Hogy vagy? – most már aggódóan nézett a szemeimbe és örültem végre hogy úgy tudunk beszélni, ahogyan régen.
- Jól leszek. Helyre fogom hozni az életemet ne, aggódj már kész terv áll rendelkezésemre – mosolyogtam rá. – Te hogy vagy?
- Jól… Szerelmesen… Jegyesen… - Boldog. Tiszta szívéből boldog. Ennek örültem, legalább neki összejöttek a dolgok.
- Akkor ezek szerint elvoltatok nélkülem is – mondtam ki hangosan is azt, amit már réges-régen tudtam.
- Hiányoztál, Rob. Örülök, hogy ide jöttél – mondta miközben megölelt.
- Jó éjt! – köszönt el majd távozni készült, de nem akartam, hogy csak így elmenjen.
- Liz… - szóltam utána.
- Igen?
- Reggel már nem leszek itt – közöltem vele mire szomorúan pillantott rám majd a hűtőn lévő jegyzettömbhöz lépett és ráfirkantott valamit majd lerakta elém a cetlit.
- Ha bármi van, nyugodtan hívj. Éjjel-nappal. – Örültem, hogy ilyen testvérrel áldott meg az ég és megígértem neki hogy nem csak akkor fog hallani rólam, ha valami gond van. Tőle elbúcsúztam a többieknek pedig hagytam pár sort köszönés képen. Átöltöztem majd összedobáltam néhány cuccomat végül még a gitáromat is magamhoz vettem és elindultam. Még nagyon korán volt, de már lehetett látni a nap első sugarait. Egy közeli parkba mentem ahol leültem a tó partjára és csak néztem a tiszta víztükröt. Bárcsak az én életem is ilyen sima lenne…
***
/Kristen szemszöge/
Reggel a telefon csörgésére ébredtem. Az ügynököm hívott, és mint kiderült már ma utazok New York-ba, hogy különböző partikon ismerhessem meg jövőbeli kollegáimat. Még öt percet engedélyeztem magamnak majd egy frissítő fürdő után csomagolni kezdtem. Nem akartam sok cuccot magammal vinni így egy bőrönd bőven elég volt számomra. Éppen hogy csak végeztem mikor felszóltak a portáról hogy megérkezett értem a limuzin. Nagy nehezen behúztam a bőröndön a cipzárt majd kiléptem az ajtón ahol a testőrömbe botlottam.
- Szia, Jeff – köszöntöttem barátságosan.
- Miss. Stewart – bólintott majd elvette tőlem a csomagomat. Túl becsületesen és keményen végezte a munkáját ez volt az egyetlen baj vele habár tudtam, ha ez nem így lenne, akkor nem ő lenne a testőröm. Beth az ügynököm szokás szerint sietetett pedig még több mint két óránk volt a gép indulásáig. A limuzinban és a repülőtéren is végig unatkoztam még a fülembe üvöltő zene ellenére is. Megint korábban értünk ide és persze a szokásos rajongók és a sajtó sem maradhatott el. Beth sürgött-forgott körülöttünk, míg végül bejelentette, hogy minden elintézve felszállhatunk a gépre. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de ez azonnal el is múlt, amikor felfogtam, hogy még koránt sincs vége az utazásnak. Felszálltunk a repülőre és elindultunk a nagy alma felé…
