2.

/Rob szemszöge/

- Hé, ember… - szóltam rá és kitértem a következő ütés elől. Tisztában voltam vele hogy már nem vagyunk puszipajtások, de azért ennél valamivel kellemesebb fogadtatásra számítottam.

- Abbahagynád végre? – kérdeztem, mert folyamatosan próbált ütni, de valamennyi elől ügyesen kitértem csak sajnos nem az összes elől. Én viszont nem vágtam vissza neki. Így is látszólag eléggé dühös rám nem kell, hogy még jobban megutáljon.

- Nem – válaszolta összeszorított állkapoccsal.

- Hogy voltál rá képes? – állt meg – Azt hittem haverok vagyunk – mondta majd újra nekem lendült volna, de szerencsére mondatom megállította.

- Azok vagyunk, de értsd meg végre, hogy már nem volt más választásom. – Ekkor végre volt szíves és beengedett a lakásba.

- Először is már nem vagyunk barátok. Másodszor pedig mindig van más választás csak te nem akartál mást választani – magyarázta miközben egy sört vett ki a hűtőből, amivel persze nem kínált meg engem. Ezzel tudatta velem, hogy nem vagyok se barát, se vendég itt. Csak egy betolakodó, egy nem kívánatos személy, akinek nincs hova mennie ezért ahhoz jön, aki miatt bekerült egykor a börtönbe.

- Azt hittem már kvittek vagyunk – mondtam neki és helyet foglaltam mellette a kanapén. Bekapcsolta a tv-jét és igyekezett annyira rákoncentrálni az éppen zajló focimeccsre – amit nem is szeret – hogy rólam ne kelljen tudomást vennie. Ismertem már annyira hogy tudjam, most azt várja, mikor megyek el. De eszem ágában sem volt ezt megtenni. Az egyetlen ember volt, akire támaszkodhatnék és ő még csak ember számba sem vesz. Szép jövőnek állok elébe…

- Lakhatok nálad? – kérdeztem rá nyíltan, mert biztos voltam abban, hogy evvel a mondatommal felkeltem a figyelmét. Igazam volt. Az éppen szájában lévő sör adag a képernyőn landolt és szinte fuldokolni kezdett szavaimtól.

- Jól vagy? – veregettem hátba, de csak egy dühödt pillantást kaptam.

- Nem gondolod, hogy ezt inkább én kérdezhetném?! Előbb sittre jutatsz, aztán áthelyeznek, miattad az izomagyúak közé most meg itt akarsz lakni?! Te teljesen meghibbantál?! – kelt ki magából majd választ sem várva kidobta a cuccom az ajtón majd újra megszólalt.

- Ha nem akarod, hogy te is utána repülj, jobban teszed, ha mész – nem akartam tovább mélyíteni a köztünk lévő szakadékot így jobbnak láttam távozni. Azt hittem már rég túllépett ezen az ügyön, hiszen ő egy évvel előbb szabadult, mint én. De úgy látszik ez már örök tüske lesz a barátságunkban. Reméltem azért egyszer majd sikerül elsimítani ezt az ügyet kettőnk között, és ha nem is olyan jó barátok, mint régen, de azért barátok leszünk. Megint földönfutóvá lettem és mivel már jócskán estére járt, én meg nem akartam az utcán éjszakázni elindultam a szülőhazám felé. Reméltem onnan azért nem rúgnak, ki hiszen mégiscsak a szüleim. Megint hosszú sétának néztem elébe. Szerettem egyedül lenni most mégis jobban jött volna a társaság. Akkor nem agyaltam volna folyton a jövőmön. Minden sokkalt egyszerűbb lenne, ha ki sem engedtek volna arról a helyről. ott legalább tudtam mit kell csinálnom mindennap. Ismertek annyira hogy csak ritkán szóljanak hozzám, mert nem szeretem a túlzott társaságot. Ezáltal nem voltak konfliktusaim sem és megismertem néhány olyan arcot akikre – habár illegálisan – számíthatok. A kaja sem volt a legjobb, de legalább megtanultam, a keveset is becsülni. Régen jártam már ezeken az utcákon, de mindegyiket úgy ismertem akár a tenyeremet, hiszen itt nőttem fel. Ezeken az utcákon bandáztunk iskola helyett. Itt züllött el az életem. Akkor mégis azt hittem a jó irányba megyek. Most már így felnőtt fejjel tudom, hogy azok a napok voltak életem legnagyobb hibái. Egy utcai csapnál megmostam az arcomat, hogy eltüntessem Tom ütésének nyomait. Az alvadt vért sikeresen lesikáltam, de kételkedtem abban, hogy ne vennék észre orrom deformálatlanságát. Lassan de biztosan hazaértem. Nem tudtam mi lehet a családommal. Sosem látogattak meg. Csak Lizzy, a nővérem. Ő egyszer járt benn nálam, de miután a szüleink rájöttek erre többé nem jött el hozzám. Mégis reméltem, hogy még itt laknak, jól vannak és nem utáltak, tagadtak ki végleg innen. Tudtam, hogy tisztában vannak vele hogy ma szabadultam. Biztos kaptak valamiféle értesítőt. Fellépdeltem a verandára. Hezitáltam. Nem voltam biztos benne hogy jó ötlet volt idejönni. Kopogásra emeletem a kezemet, de abban a pillanatban nyílt az ajtó. Pedig még be sem kopogtam. Leeresztettem a kezemet és a cipőmet kezdtem bámulni. Csak álltunk ott és nem tudtunk mit mondani. Ebben a pillanatban jöttem csak rá hogy mennyire hiányzott nekem. Amikor ott volt nem volt rá szükségem, de most hogy nincs velem mindennél jobban vágytam egy igazi anyai ölelésre.

- Szia, anya… - néztem rá és meglepődve láttam, hogy szemeiben könnyek csillogtak. Nem tudtam, hogy a sok fájdalomtól, amit neki okoztam vagy esetleg neki is hiányoztam. Bár erősen kételkedtem az utóbbiban.

- Fiam… - mintha valamiféle kábulatból ébredt volna fel úgy dobta el a kezében lévő szemeteszsákot és vetette rám magát. Szorosan magamhoz öleltem, mert nem tudtam mikor tehetem meg legközelebb. Abban sem voltam biztos, hogy ez mit jelent számáról. Nem tudtam, hogy most megbocsájtott vagy csak hiányom miatt ölelt át.

- Gyere beljebb! Éppen vacsorázunk. Jut még neked is – mondta csillogó szemekkel mikor rám nézett majd behúzott az előszobába.

- Claire, ki az? – hallottam meg édesapám hangját a konyha felől. De édesanyám nem szólt csak miután levettem a kabátot, cipőt és a cuccomat is leraktam bement a konyhába és intett, hogy kövessem. Egy mély levegőt vettem még a küszöbön majd beléptem. Apám és nővéreim egyaránt döbbenten meredtek rám és mondhatni torkukra fagyott az étel.

- Sziasztok… - köszöntem miközben zavartan a hajamba túrtam. Idegennek éreztem magam. Olyan idegennek, aki megzavar egy meghitt családi estét. Nem tartoztam ide. Többé már nem. Egy kívülálló voltam. De tudtam, hogy mindez csakis az én hibám. Én rontottam el és azon kell lennem, hogy mindent, helyrehozzak…

***

/Kristen szemszöge/

A premier és az afterparty után fáradtan rogytam a kanapéra. Én nem ezt akartam. Olyan színésznő akartam lenni amilyen nem is létezik. Filmeket akartam, szerepeket, mindig más bőrébe bújni. Ez volt az álmom, de közben meg akartam maradni a laza KStew-nak aki nem törődik azzal hogy mások mit gondolnak róla. De most pont ez az, ami nincs meg. Régen voltam olyan buliban ahol szabadjára engedhettem az igazi önmagam. Hiszen figyelnem kellett arra, hogy mit hoz le a sajtó, hogy mit írnak rólam, pedig nem érdekelt. Mondjanak, amit csak akarnak, de nem tehettem, mert az ügynökön kinyírt volna, azért ha csak egy éjszakára szabaddá engedem magam. Jövő héten pedig már New York-ban forgatok egy újabb filmet, aminek még el sem olvastam a forgatókönyvét. Nem érdekelt. Átlagos akartam lenni. Most már ez volt, az álmom, de tudom, hogy lehetetlent kívánok. Nekem már ez az életem ezt kell élnem…

1.

***

/Rob szemszöge/

Órák óta sétáltam és egy lélekkel sem találkoztam. Túl messze voltam a várostól ahhoz, hogy gyalog odaérhessek. Ráadásul az egész út, amin haladtam egy mellékutca volt. Csak a rabszállító járt, errefelé de az meg csak visszafele vinne. Én pedig soha többé nem akartam látni azt a helyet. Kezdett sötétedni, de a szabadság érzete szinte magától vitte a lábaimat. Fáradt voltam és éhes. Évek óta nem aludtam jól és csak azt a moslékszerű valamit ettem. Vágytam a saját ágyamra és egy hatalmas pizzára. Mégsem tudtam hova menjek. Ha haza megyek, akkor el kell viselnem a családom lenező pillantásait. Saját lakásom nem volt. Így egy hely maradt ahol meghúzhatnám magam, már ha a lakója szóba áll még velem. Együtt csuktak le minket. Na, jó ez nem teljesen igaz. Én feldobtam őt a zsaruknak, mert esélytelen volt hazudnom ő pedig bosszúból három hónappal rá bemártott engem is. Olyan vádakkal illetett, amik nem voltak igazak. Amikor pedig megpróbáltam tisztára mosni magam akkor meg csak azzal jöttek, hogy csak fedezem magam. Nem ellenkeztem tovább. Tették, amit jónak láttak és egy cellába raktak minket. Ekkor persze egymásnak estünk. Utána már a börtön két külön szárnyában kaptunk helyet. Nemsokára meghallottam az autók jellegzetes búgását. Tudtam, hogy már nem vagyok, messze a főúttól ott pedig majd csak akad valaki, aki felvesz egy stoppost. Alig fél óra múlva már a főút aszfaltos terepén sétáltam és azzal próbálkoztam, hogy leintsek valakit. De ez csak nem akart összejönni. Fáradt voltam ezért vállamról ledobtam a táskámat a földre ezáltal egy kisebb porfelhő szállt fel majd letelepedtem rá. Nem tartottam valószínűnek hogy bárki is észrevenne, vagy ha ez meg is történne, elkönyvelne egy semmirekellő csövesnek. A semmirekellő az rendben volt ezzel idáig is tisztában voltam és a hajléktalannal sem tévednek sokat. Nincs otthonom és csak remélni merem, hogy Tom megszán és befogad. Hirtelen egy autó fékezett le mellém úgy elmerültem a gondolataimban, hogy ijedtemben felpattantam a táskámról.
- Elvigyünk? – szólt ki a sofőr mire azonnal felkaptam a cuccomat és hálásan bepattantam a hátsó ülésre…

***

/Kristen szemszöge/

Megint ugyanaz a felhajtás. Könyörgöm, mit kell ezen ennyire nagydobra verni? Ez csak egy film… Hosszú hónapokig, minden egyes nap, órákon át szenvedtünk a jelenetekkel, de az embereknek csak két órát jelent az egész. Két óra aztán elfelejtik. Ennyi volt. Megnézik, véleményt alapítanak róla és kész. Volt film, nincs film. Jobb esetben erre a két órára fél órát készülnek. Nekem ez egy egész délutánomat veszi el. De nem ez a legszörnyűbb. Nem készülődhetek el egyedül, hiszen én vagyok Kristen Stewart. Akinek tökéletesen kell festenie a legújabb filmjének a premierjén. Sminkes, fodrász és stylist dolgozik rajtam órákon át. Ezt próbáld fel, azt vedd le… Csináld ezt, csináld azt… Nincs olyan nap, amikor csak azt csinálnám, amit én akarok. Szeretem, hogy híres színésznő vagyok, hiszen ez volt az álmom, de néha már igazán sok. Nem tudok a nap minden percében vigyázban állni, csak azért mert lehet, hogy kapok egy jó szerepet. Olyan mintha egy kalitkában élnék. Kell a szabadság, de nekem az nem jár. Más lányoknak huszonegy évesen az a legnagyobb problémájuk hogy hova repüljenek a szülői fészekből. Nekem rég nincsen ilyen "gondom". Egyedül élek, egyedül kell boldogulnom abban, hogy a hírnevem makulátlan maradjon.. Ez az szabály van ami szent és sérthetetlen, de ez az egy szabály számtalan többit is magába foglal. Ebben a világban már nem arról szólnak a filmek, hogy ki jó színész és ki nem. Ez már arról szól kinek nagyobb a hírneve. Ki, hogyan szerepel a sajtóban? Ha csupán jó dolgokat írnak rólad jó színész vagy és híres. Ha pedig nem akkor lehúzhatod magad a klotyón. Elkészültem. Odasétáltam a tükör elé és megnéztem a végeredményt. Egy csinos és elegáns nő nézett rám, akiről sütött a magabiztosság. Ez nem én voltam. A szerepeim, a családom, a menedzserem, mindannyian kifordítottak önmagamból. Már nem tudtam ki vagyok. Én csak voltam és tettem, amit mindenki elvárt tőlem. Egy báb voltam de, ragyogtam ahogyan azt elvárták. A limuzin a házam előtt várt rám. Ideje volt indulni. Felöltöttem a már jól ismert mosolyomat és kiléptem az utcára. Már itt rengeteg fotós fogadott, de nem érdekelt. Nekik ez volt a munkájuk nekem pedig a színészet. Beszálltam az autóba, ami azonnal indított. Egy dolog volt, amit igazán megtanultam a színészet során. Nem csak a vásznon kell kitűnően alakítanunk, hanem az életben is. Ha mindenki felvállalná, saját magát nem lenne olyan az élet amilyen: kegyetlen. Hamar megérkeztünk a helyszínre ahol már várt a filmbeli partnerem. Egy öntelt majom volt az ürge pedig senki nem nézni ki belőle csak az, akinek felfedi saját magát. Mégis a képeken, a képernyő olyanok voltunk mintha egy pár lennénk. Minden a megbeszélt forgatókönyv szerint zajlott. Megjelentünk a premieren, végignéztük a teljes változatát a filmnek majd megjelentünk az afterpartyn. Minden ugyanúgy ment, mint máskor mégis valahogyan annyira különös volt az egész. Változás szele volt és nem tudtam, hogy ez most jót vagy rosszat jelent számomra? Egészen hazáig kísért ez az érzés ahol aztán végleg elhessegettem. Nekem ez volt az életem, és ha akarnék, sem tudnék már ezen változtatni. Hiszen én vagyok Kristen Stewart…

***

/Rob szemszöge/

A kedves, fiatal házas pár, akik felvettek egészen Tom házáig vittek. Nem tudtam jó ötlet volt-e egyáltalán az, hogy idejöttem. Igaz mióta New York-ba költöztünk és megismertem Tomot a legjobb haverok voltunk csakhogy az a bizonyos incidens után már inkább úgy viszonyultunk egymáshoz, mint az ellenségek. Csak remélni mertem, hogy nem orrol rám, annyira hogy elküldjünk, mert ő is pontosan tudja, hogy rajta kívül nincs egy valamire való barátom sem. Már ha őt még mondhatom annak… Tisztában voltam a lakás kódjával ezért simán bejutottam a lépcsőházba. Innen már nincs vissza út – gondoltam – hiszen tudja, hogy valaki jön hozzá és gyanítom, hogy azt is tudja, hogy az a valaki én vagyok. Amilyen lassan csak tudtam lépkedtem felfelé a lépcsőn egyenesen a második emeletre. A zár azóta nem funkcionált mióta a rendőrök felforgatták a lakását. Most is résnyire nyitva volt az ajtó. Kopogtam, de válasz nem érkezett ezért óvatosan belestem. Ekkor vétettem hibát ugyanis barátom egy jól irányzott jobb horoggal orron talált…

Prológus

/Rob szemszöge/

Az élet kemény ezt sokan tudják. De könnyebbé lehet tenni. Könnyebb lesz egy bizonyos fokig. Attól foktól viszont csak a zuhanás vár. Zuhansz, és nem tudsz ezen változtatni. Tudtál volna, ha nem akarod mindezt könnyebbé tenni. Ha küzdesz a világ ellen és nem fordítasz neki hátat. De akkor még nem jössz rá, hogy mit teszel, hogy mi lesz, mindennek a következménye csak sodródsz az árral és azt hiszed könnyebb, jobb lesz ezzel minden. Csak későn jössz rá hogy nem. Semmi nem lesz jobb. Éppen ellenkezőleg. Minden rossz irányba fordul. A családod elfordul tőled, a barátaidról kiderül, hogy sosem voltak igazi barátok, mert ha bajban vagy akkor nem számíthatsz rájuk. Olyan helyre kerülsz ahova nem vágytál, de abban biztos lehetsz, hogy ott megtanulod azt, hogyha el akarsz érni valamit az életben azért keményen meg kell küzdeni. Én megtanultam ez alatt a négy év alatt, amit kellett. Az elméleti rész megvolt. A pszichiáterek azt mondják kis lépésekben haladjunk. Nekem meg voltak a kis lépések: 1. munkát vállalni, 2. lediplomázni, 3. igazi barátokra szert tenni, 4. lakást találni és 5. családot alapítani. Most mégis itt álltam és nem tudtam merre tovább. Megvolt a tervem, de ebben a helyzetben nem tudtam mit kezdeni vele. Az összes cuccom belefért egy sporttáskába, amit most egy mozdulattal a vállamra kanyarítottam és elindultam a poros, kihalt utca mentén remélve hogy majd valamikor kilyukadok a városban. Nem szerettem a helyet ahonnan jövök mégis sok mindent tanultam ott az életről, de reméltem, hogy nem látom viszont a „szobámat”. Még egyszer hátrapillantottam, hogy búcsút vegyek eddigi életemtől, lezárjam a múltamat és új életet kezdjek távol a zűröktől és ettől a helytől a börtöntől…

„A nő szerint az élet olyan lesz, mintha egy zúgó folyam ellenében kellene felfelé gyalogolnia. A titok, hogy ez sikerüljön, a kis lépésekben rejlik, és abban, hogy folyton folyvást haladnia kell. Ha túl nagy lépésekkel próbálkozik, akkor az áramlás kibillenti az egyensúlyából, és elsodorja, vissza oda, ahol elkezdte.”
/Louis Sachar ~ Carla, nem adja fel/