5.

***

/Kristen szemszöge/

A sznob elegancia nem ismer határokat. Itt állok talpig díszben és figyelem, ahogyan az emberek többsége próbálja még gazdagabbnak beállítani magát mintha a pénz amúgy se sütne róluk. Magamban ordítottam a nyájas beszélgetések közepette, de kívülről csak egy mosolyt virítottam, ami inkább tűnhetett fintornak pedig igazán igyekeztem. A halk elegáns zene betöltötte a teret és minden fényárban úszott. Tekintetem folyton az órára siklott és ezúttal is bosszúsan állapítottam meg hogy bizony még jó ideig bájolognom kell. A rendező megkocogtatta kristály poharát és megköszönte, hogy ilyen sokan részt veszünk ezen az eseményen és reméli, hogy jól ki fogunk majd jönni egymással a forgatással telő hónapok alatt. Illedelmesen megtapsoltuk majd mindenki újra beszédbe elegyedett. Már többen is felém tartottak, hogy pár szó erejéig figyelmemet szenteljem nekik, de én gyorsabb voltam és kislisszoltam az óriási terasz ajtón. Felnéztem az égre, de a csillagokat nem lehetett látni a nagyvárosi fények miatt mégis tudtam valahol ott vannak a messzeségben. Mint ahogyan valaki értem is itt van ebben a hatalmas világban. Hűvös levegő érintette meztelen vállaimat és megborzongtam. Az egész napos napsütés után szokatlanul lehűlt a levegő, de még így is jobb volt itt, mint odabent.

-          A buli odabenn van, kicsi lány – hallottam a dörmögő hangot mögülem, ami mosolyt csalt az arcomra.

-          Te ezt bulinak nevezed? – fordultam felé kérdőn.  Mosolyogva vállat vont majd kitárta karjait. Boldogan öleltem meg és örültem, hogy végre van itt egy normális ember is. Pár percig így álltunk majd vállaimnál fogva tolt el magától. Gyermeteg fény csillant szemeiben és tudtam, hogy valami csíntalanságon töri a fejét, mint valami rossz kisgyerek.

-          Igazad van. Ez nem buli – tekintett befelé enyhe fintorral vidám arcán. – De New York nagy hát fedezzük fel.

-          Mire készülsz? – néztem rá gyanakodva, de csak vigyorogva kijavított „Készülünk, édes, készülünk”.  Megvált a szinte fojtogató nyakkendőjétől majd a korláthoz lépve lenézett.

-          Áhh, rosszabbra számítottam – csóválta a fejét majd egy laza mozdulattal átugrott a korláton. Egy halk sikoly hagyta el számat és azonnal a korláthoz rohantam. De Kellan csak röhögve porolta le a gatyáját és intett, hogy menjek én is. Halálra vált arccal ráztam a fejemet, ő pedig még mindig csak nevetett. Rajtam.

-          Ne már, Kris. Nem olyan magas. Elkaplak – győzködött.

-          Te teljesen meghibbantál.

-          Te akartál buliba menni, hát gyere és megyünk. -  Na de így! Még mit nem majd kitöröm, a nyaka valami ócska buli miatt bár ennél rosszabb nem lehet. – Jössz vagy menjek egyedül? – Gyerünk Kristen egyszer élsz. Győzködtem most én magam és amennyire csak a ruhám engedte felmásztam a korlátra. Mind a két lábam a semmibe lógott és ez a nem annyira magas erkély most mégis annak hatott.

-          Gyere – tárta ki Kel a kezeit vigyorogva ám ekkor meghallottam bentről Beth hangját és szinte az összes vér kifutott az arcomból.

-          Kristen Stewart! Mégis mi a csudát csinálsz te azon a korláton? – hallottam, hogy tajtékzik a dühtől, de most nem törődhettem ezzel gyorsan kellett cselekednem.

Ellöktem magam a korlátról és egyenesen Kellanen landoltam, aki hősiesen elkapott.  Viszont még jó, hogy  Kel gyorsan kapcsolt és azonnal talpra állított minket majd futásnak eredtünk. Olyanok voltunk, mint két rossz kamasz és valahol mélyen úgy is éreztem magam. Még hallottuk, ahogy menedzserem próbál intézkedni miszerint azonnal állítsanak meg minket, de nem jött össze. Megszöktünk. Pár utcányi futás után egy kis sikátorban álltunk meg és kifáradva nevettünk eszement szökésünkön. Csak most vettem észre hogy gyönyörű földig érő ruhám már rongyosan csak combközépig ér.

-          Olyan bolond vagy - dőltem rá mellkasára és még mindig szaporán vettem a levegőt.

-          Tudom – válaszolta ezer wattos vigyorral. Kezemnél fogva vezetett ki a sikátorból és gyalog neki indultunk az éjszakának.

Már jó ideje gyalogoltunk, amikor egy neoncsöves feliratot pillantottunk meg a távolban ahonnan az üvöltő zene idáig elhallatszott. Kel zakója a vállaimon pihent és meg kell, mondjam fáradt voltam, de az izgalom és szabadság érzete belül egészen felvillanyozott.

Kellannel nagyon régen találkoztam, már de mindig is jóban voltunk. Ez alatt a kis séta alatt pedig sikerült sok mindent bepótolnunk, amiről az elmúlt években lemaradtunk. Persze néha napján beszéltünk, de az mindig kevésnek bizonyult és szemtől szembe mégis csak érdekesebbek a történetek. Jókat nevettem idiótábbnál idiótább csajozási trükkjein, próbálkozásain, kudarcain, de ő is tudta, hogy nevetésem nem szívből fakadó. Most mégsem firtatta a dolgot pedig tudtam, láttam, rajta hogy kíváncsi arra, hogy mi történhetett, ami miatt elveszett bennem az a tűz, ami régen éltetett. 

Megérkeztünk úti célunkhoz, ami nem más volt, mint a Wild Lion szórakozó hely. Legalábbis a felirat ezt hirdette. Ide kintről eléggé lepukkantnak látszott, de ahogyan beléptünk egy modern és újnak tetsző helyiség tárult elénk. A villogó neonfények ellenére megpróbáltam jobban szemügyre venni ezt a szórakozóhelyet. Dohány és alkohol szag lengte be a nagy teret és nem éppen józan emberek vonaglottak a szinte fülsüketítő zenére.  A bejárattól jobb oldalra hosszan egy pult nyúlt el, ami mögött öt pincér sürgött-forgott. A pulttal szembe messzebb egy nagy színpad helyezkedett el, ami most üresen állt csak az óriási hangszórók üzemeltek annak két szélén.  A színpadból két kifutó vezetett az asztalokhoz. A kifutók végén egy-egy rúd állt, amin jelenleg is egy-egy hiányos öltözetű „hölgy” tekergett, és akik már most elterelték Kellan figyelmét. A kifutóktól kifelé boxok voltak ahova nem igazán lehetett belátni, befelé pedig egy jókora tánctér díszelgett.

Kel a pulthoz húzott és vigyorogva rendelt valamit nekünk. Gyanakodva vettem el tőle a feles poharat és húztam le a tartalmát. Az erős alkohol végig marta a torkomat és kisebb köhögő roham tört rám tőle, de hősiesen kértem még egyet és azt már zökkenőmentesen sikerült meginnom. Kellan elismerően veregetett vállon persze csak finoman. Időközben kimelegedtem így visszaadtam neki a zakóját. Még ittunk pár kört majd táncolni indultunk.

Most éreztem, hogy igazán szabad vagyok. Teljesen saját akaratomból csinálom azt, amit én szeretnék és ez nagy szó volt. Boldog voltam itt ebben a kis lebujban az izzadt tömeg kellős közepén boldog voltam. Hajnál tájt az emberek elkezdtek haza szállingózni. A tömeg létszáma igencsak megcsappant. És ekkor a zene hirtelen abba maradt mindenki bosszúsan a színpadra nézett ahol egy félszeg srác ült gitárral a kezében, lehajtott fejjel és játszani kezdett…

/Robert szemszöge/

Egyedül a világban nehéz dolga van az embernek. Persze a kamaszoknak tetszik a dolog, hogy egyedül a világ ellen legyenek, de amikor felnövünk, fordul a kocka és a világ lesz ellenünk. A zenélésen kapott pénzen vett hamburgeremet majszoltam éppen egy kis vendéglő pultjánál. Gondolkoztam. Hogy min? Még mindig ugyanazon. Hogyan lehetne rendbe hozni az életem? Már többször felmerült bennem hogy felhívom Lizzy-t hátha tud valami megoldást, de nem akartam zavarni. Nem akartam belerondítani a boldogságába.

Pedig ő volt az egyetlen, akire számíthattam mégis valahogy nem vitt rá a lélek, hogy a segítségét kérjem. A hamburgerem elfogyott és nekem mennem kellett. Tudtam itt az idő ahhoz, hogy végre valamiféle munkát keressek. Egyetlen hely jutott eszembe ilyen téren bár nem tudtam, hogy a tulaj hogyan is fog most hozzám viszonyulni. Nyílván tudatában van annak, hogy mit tettem. Az ő bizalmával is visszaéltem. Mégis valahol pislákolt bennem egy apró reménysugár hogy talán mégis segít, és ha nem is zenésznek, de legalább csaposnak felvesz. Bármennyi pénz jól jönne jelen pillanatban.

Újra összeszedtem a cuccaimat és neki indultam. Pár saroknyira volt az a bár és túl hamar ideértem ahhoz, hogy valami jó dumával álljak elő. Tudtam, hogy ilyenkor zárva van a hely mégis mindig volt itt valaki és az ajtót se zárták a pár betévedő vendég miatt, miközben a személyzet felkészült az esti zsivajra. Mély levegőt vettem majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Egy kis lépcső vezetett le az óriási helyiségbe, ami üres volt. Félénken beljebb léptem, de így se láttam senkit. Még beljebb merészkedtem és ekkor hátulról zajokat hallottam.

-          Jó napot! Zárva vagyunk – jött a nem éppen kedves hang Ninától. Mióta ismertem itt dolgozott. Kedves lány volt és nem mellesleg hatalmas keblekkel rendelkezett. Párszor elcsábítottam, de különösebben nem mozgatott meg bennem semmit. Épp egy ronggyal a kezében lépett ki a hátsó helyiségből és a pultot kezdte törölgetni úgy, hogy fel sem nézett.

-          Szia – léptem elé és elővettem a féloldalas mosolyomat, ami nem kevés nő szívét nyerte már el.

-          Rob? – nézett fel döbbenten és csak mereven nézett rám. Nem tudtam, hogy ez most jó vagy sem. Hirtelen rendezte arcvonásait és szemei hűvösséget árasztottak.  – Nem kéne itt lenned. Bill nagyon nem fog ennek örülni – sziszegte halkan.

-          Munka kéne – mondtam figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetését.

-          És pont ide jöttél munkáért? – nevetett hitetlenül. – Rob neked itt nincs már helyed és hidd el jobb, ha ezt tőlem hallod. Tényleg jobb lenne, ha mennél mielőtt Bill dob ki. – Tekintetében aggodalom csillant. Tudtam, hogy ez lesz. Ide se kellett volna jönnöm mégis valami azt súgta nem kéne ezt ennyiben hagynom.

-          Kérlek, Nina – vettem könyörgőre. – Nincs hol laknom. Nincs munkám. Nincs semmim – mondtam és valahogy így hangosan kimondva még inkább értelmet nyert. Tényleg nincs semmim.

-          Magadnak csináltad – hangzott a dörmögő hang mögülem. Bill. – Nem volt elég, amit itt műveltél? Elég nagy gondom volt a te kis bizniszezgetéseidből.  Nem kell, hogy megint a csőd szélére sodord, amit én évek folyamán építettem fel. – Hangját minden egyes mondatnál egyre jobban felemelte és öklét rázva közeledett felém. Billé volt ez a kis bár. Neki ez volt a mindene. A negyvenes éveiben járó férfi volt bár jóval többnek látszott. Bajsza már őszes volt, haja kissé gyér mégis erre a kis helyre úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Tudtam miért. Fiatalon elvesztette a feleségét. Azt mondta ő volt neki az igazi és nem kell neki senki más. Ezen a helyen ismerkedtek meg. Ez volt a kedvenc helyük és miután meghalt, Bill megvette a helyet és amolyan szentéjként nézett rá. Miattam pedig majdnem elveszítette ezt.

-          Megváltoztam, Bill – bizonygattam. – Tiszta vagyok. Leültem a büntetésemet és szeretnék egy normális életet most már – néztem rá könyörgően, de vérben forgó szemeiben nem találtam megbocsájtást.

-          Nem érdekel, hogy min mentél keresztül. Nem érdekel a szánalmas kis életed se – köpte felém a szavakat majd megfogott a pólómnál fogva és kifelé taszított. – Most pedig hord el innét magadat, míg szépen mondom – fordított nekem hátat majd mielőtt eltűnt volna hátul még visszanézett. – Ja és nem akarlak még egyszer itt látni – szemeiben most már bánat és szomorúság volt. Elszúrtam mindent elszúrtam gyermekfejjel.

-          Sziasztok – köszöntem el majd vissza se nézve indultam el más felé kutakodni munka után.

Tovább gyalogoltam végig a városon. De minden honnan elküldtek. Vagy nem kellett munkaerő, vagy ismerték a múltamat mindegy, hogy hogyan de nem kellettem senkinek. Már rég feladtam, hogy bárhol is munkát találjak mikor New York fényei felkapcsolódtak és rögtön mellettem felvillant a felirat. Wild Lion. Ez a hely volt utolsó reménysugaram legutolsó cseppje. Így befelé vettem az irányt és egészen kis hangulatos helyre tévedtem be. A sürgés-forgás már nagy volt, hiszen lassan nyitnak az éjszakai helyek.

-          Öhm, helló – túrtam bele enyhén kócos hajamba és a pultnál lévő lányra néztem.

-          Szia – sandított rám majd folytatta a dolgát. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam a figyelmét, ami sikerült is. Egy sóhaj kíséretében rám emelte kék szemeit és várakozó teljesen rám nézett.

-          Munkát szeretnék… - kezdtem bele a mondandómba, de kezét feltartva jelezte, hogy itt fejezzem be.

-          Nincs munka – vágta hozzám majd rögtön tovább is állt. Nem az nem lehet muszáj munkának lennie. Utána iramodtam nem érdekelt, hogy a raktárba talán be se szabadna mennem.

-          De nekem tényleg nagyon kéne. Bármit elvállalok. – Erre a kijelentésemre már szembe fordult velem és kecses szemöldökét szép ívben felhúzta.

-          Bármit? – kérdezett vissza mire csak bólintottam. Fürkészve nézett majd intett, hogy kövessem. Egy öltözőbe invitált.

-          Ide lerakhatod a cuccaidat – bólintottam majd egy wc kefét nyújtott felém. – Mostantól ő lesz a legjobb barátod, ha pedig nem tetszik, tudod hol az ajtó. – Tisztában voltam mi a célja. El akart üldözni, de engem ennél keményebb fából faragtak.

-          Máris összebarátkoztunk – nyúltam a keféért és pimaszul vigyorogtam a csajra, akinek még a nevét sem tudtam. Erre horkant egyet, megmutatta a munkaterületemet ismertebb nevén a mosdókat majd újra eltűnt valamerre. Dühösen vágtam le a földre a wc kefét és átkoztam a világot, amiért mindez pont velem történik. Hangokra figyeltem fel az ajtó felől majd egy csapat lány tódult be a női mosdóba. Ez önmagában nem lett volna meglepő és nem is foglalkoztam velük csak lehajoltam az elhajított keféért és indultam volna a dolgomra mikor egy hang megállított.

-          Rob? – kérdezte meglepetten mire a hang irányába fordítottam a fejemet.

-          Susie? – lepődtem meg én is majd már csak arra eszméltem fel, hogy a hiányos öltözetű lány a karjaimba ugrik…

Sziasztok:)

Nos, remélem meg vagytok elégedve a fejezet hosszával és tartalmával is. Kiváncsi lennék a véleményetekre bármilyen formában :) És nagyon köszönök mindenféle visszajelzést az előzőhöz nélkületek nem jött volna ez össze :) Jah és persze köszöntöm az új rendszeres olvasóimat is :DD A következő frissről meg annyit hogy nem biztos hogy a jövő héten tudom hozni mert csütörtöktől nekem suli és itt a félév ami egyenlő a temérdek témazáróval. De igyekszem :) Majd még fogok írni nektek ez ügyben.

puszii

Frissről again

Sziasztok :D

Szóval a fejezet írás jobban lekötötte a figyelmemet mint a törizés szóval sorrendet cseréltem és már el is készült a feji. Csak átnézem és máris rakom fel. remélem várjátok :))

Frissről

Sziasztok:)

Tegnap sikerült megírnom a fejezet felét és úgy terveztem hogy ma be fejezem de előtte a töri házimat kéne megértenem :DD De ha ez sikerül akkor azonnal neki állok a fejinek és ahogy kész már rakom is fel szóval ha minden össze jön akkor ma estefelé friss! Ha mégse jönne össze akkor írok és akkor hnapra tolódik. De sietek vele :D

4.

***

/Rob szemszöge/

Ott ültem egyedül a parkban és csak gondolkodtam. Vagyis talán helyesebb lenne ha azt mondanám sajnáltattam és szimplán gyűlöltem magam. Most már tényleg nem tudtam mihez kezdeni. A kezdeti ötletet miszerint újra megpróbálkozom Tomnál elvetettem. Mivel nem akartam újra balhéba keveredni habár hiányzott gyerekkori pajtásom. A szüleimnél tett látogatásom ráébresztett arra, hogy miért is kell tisztességes életet élnem. Addig ültem a tó partján, amíg a park szinte zsúfoltságik lett emberekkel. Szép napos idő volt, ami tényleg remek alkalom volt a reggeli futásra, kutya sétáltatásra, szerelmes andalgásokra és a kisgyerekek is remekül szórakoztak ebben a remek időben. Szemeimet körbe járattam a körülöttem lévő embereken. Volt itt mindenféle idős és fiatal, rosszkülsejű és előkelő, sportos és kövér mégis, aki megragatta a tekintetemet az egy apró kislány volt. Olyan 5-6 éves lehetett. Szőke göndör babahaja nagy fürtökben lógott arcába, kék szemei csak úgy ragyogtak és arcán ott játszott az a csodaszép gyermeki mosoly. Az anyukájával labdázott és remekül szórakoztak. Egyszer csak kicsúszott apró kezei közül a labda és felém gurult. Kezembe vettem a labdát ezzel megállítva a gurulását majd amilyen kedves mosollyal csak tudtam a kislány felé tartottam várva, hogy elvegye. De nem tette. Ahogy meglátta, hogy a kezembe került a labda megtorpant és az anyukájára nézett, aki rögtön elindult felém. Szemeiben bizonytalanság csillant és mosolyom rögtön elhervadt. Eddig is tudtam, hogy egy semmirekellő börtöntöltelék vagyok, de most már a környezetem is tudatta velem, még ha ezt a kislány és az anyukája nem is tudja. Akkor, hogy állnának hozzám az emberek ha tudnák?

- Köszönöm - vette ki az anyuka kezemből a labdát. Csak biccentettem felé és néztem, ahogy megfogja kislánya kezét - aki még mindig engem nézett - és visszafelé tereli. Ám a kislány csak alig mozdult tekintete még mindig rajtam volt.

- Bácsi... - kezdte bizonytalanul.

- Igen? - mosolyogtam rá. Kíváncsivá tett ez a gyönyörű kis angyal, hogy mi kelthette fel ennyire az érdeklődését, hogy hozzám szóljon.

- Az a tiéd? - mutatott pici ujjával a gitáromra. Bólintottam neki és a szemeiben lévő fény mosolygásra késztetett, egy igazi mosolyra.

- Játszol rajta valamit? - Kibújt az anyai védelmezés alól és közelebb jött hozzám.

- Játszhatok rajta, ha szeretnéd, de előbb kérdezd meg anyukádat. Tudod nem szabad szóba állni idegenekkel - hajtottam le a fejemet. Erre a kislány visszaszaladt az anyukájához és nagy könyörgések közepette őt is közelebb húzta hozzám.

- Anyu beleegyezett - vigyorgott, de tudtam az anyukájának nem nagyon volt más választása.

Kezembe vettem a gitáromat és elkezdtem játszani. Először csak a gitárt pengettem, majd ahogyan egyre jobban beleéltem magam úgy kezdtem el énekelni. Szemeimet lehunytam és átadtam magam a dalnak. Teljesen átjárta testemet a bizsergető muzsika és csak most jöttem rá mennyire is hiányzott ez nekem. Évekig - pontosan négy évig - nem zenéltem mégis mintha tegnap lett volna utoljára hangszer a kezemben. Lassan a dal végére értem, amikor szemeimet felnyitottam és meglepődve vettem tudomásul, hogy egy egész kis tömeg gyűlt össze körülöttem. Ahogy az utolsó hangok is elhangzottak nagy tapsvihar kerekedett, amit most nem tudtam hova tenni, mivel ezúttal nem ezért csináltam. Csak egy kislánynak énekeltem, aki odajött mellém és megfogta a gitáron pihenő kezemet. Ez az apró kis érintés valahogy reménnyel töltött el, hogy ennél már csak szebb lehet.

- Ez gyönyörű volt - mondta ámulattal teli gyermekdeden csillogó szemekkel. - Hogy hívnak? - kérdezte kedvesen.

- Rob vagyok és te kicsi lány? - szorítottam meg enyhén a kezét, ami elveszett a tenyeremben.

- Molly vagyok. 6 éves - húzta ki magát büszkén. Eközben anyukája - név szerint Jenny - próbálta rávenni őt a távozásra. Talán egy anyai megérzés lehetett, de szinte éreztem, hogy tudja mellettem nem lehet biztonságban.

- Örültem Molly, de most már azt hiszem ideje menned - mondtam neki miközben jelentőségteljesen Jenny-re néztem.

- Máskor is zenélsz még nekem?

- Ha találkozunk igen. - Ezzel elengedte kezemet, majd elköszöntek és távoztak is.

Mollly egyszerűen reményt adott. Úgy éreztem a nap is szebben süt. Az a gyermeki tisztaság, ami benne van esélyt látatott velem arra, hogy vannak még olyanok, akik tényleg azt látják, aki vagyok. Úgy éreztem nekem is ideje tovább állnom habár azt még nem tudtam hova. A gitárom még mindig az ölembe feküdt. Így körül néztem hova is rakhattam időközben a tokját ám amint megpillantottam a földön nem hittem a szemeimnek. Pénz volt benne. Igaz csekély kis összeg volt, de a mai ebédemre épp elég. Egyszerűen hihetetlennek tartottam a mai nap eseményeit valahogy minden szebb volt. Ekkor tudatosult bennem, hogyan is fogok pénzhez jutni. Régebben Lizzy-vel felléptünk bárokban, ahol talán még tartanak rám igényt. Magamtól ez sose jutott volna eszembe és, hogy mindez egy kislány miatt történt elképesztő. Csak most értettem meg a gyermeki varázs igazi jelentőségét. Köszönöm Molly - gondoltam és a cuccomat összeszedve elhagytam a parkot...

/Kristen szemszöge/

Egyetlen egy jó dolog van a magánrepülő gépben még pedig az, hogy én vagyok az egyedüli utas. Nem zavar senki. Ilyenkor igazán ki tudom kapcsolni magam. Ez az egyedüli olyan pillanat, amikor pár órára lazíthatok egy jó könyv kíséretében. Most sem volt ez másképp. Olyannyira elmerültem Jane Austin csodálatos világába, hogy szinte észre se vettem, hogy lassan megérkezek, de szerencsére erre az utaskísérő figyelmeztetett. Gyönyörű napsütéses idő volt New York-ban. A reptérről kifelé haladva Jeff védelmezően ment előre utat törve az csakis engem váró tömegen. Persze az ilyenkor szokásos kapucni és napszemüveg párosítás sem maradhatott el. Fellélegeztem, amikor végre a hotelbe értem. Tudtam itt a falak között már senki nem zaklathat. Fáradtnak éreztem magam, ezért hanyatt vágódtam a hatalmas, szállodai francia ágyon. De ez a pihentető plafon bámulás nem tarthatott sokáig ugyanis a kártyával nyitható ajtó pittyegve jelezte, hogy valaki belépett. Jeff és Beth kaptak kártyát a lakosztályomhoz, ezért imádkoztam, hogy csak Jeff legyen az, de imáim nem hallgattattak meg. Beth, mint egy hurrikán rontott be hozzám és felráncigálva az ágyról, közölte velem a mai programomat. Pedig én hülye azt hittem ma már pihenhetek egy kicsit, de ez megint nem jött össze. De a drága Beth még mindig tudott dobni a hangulatomon, azzal, hogy feltárta előttem a ma esti "ismerkedős" party ruhámat és cipőmet. Kínomban felnyögtem és újra hanyatt vágódtam az ideiglenes ágyamban...

Sziasztok!

Köszönöm azoknak, akik meglátogatták a blogomat a mai nap folyamán:) Sokat jelent nekem az hogy ennyi idő után is van aki igényt tart az írásomra. Remélem tetszett ez a fejezet is de ha nem azt is kérem hogy jelezzétek mert szeretnék tudni róla. A következő nem tudom mikor jön de talán a két ünnep között ha lesz rá időm persze ez nem biztos.

puszillak titeket!

Sziasztok :)

A blog mint láthatjátok újra nyitott. Nem tudom mennyien vagytok itt az amúgy se túl sokból de remélem lesznek még régi és új olvasóim is. Az új fejezet egyenlőre csak fejben van meg de nemsokára olvashatjátok is. Remélem azért páran örültök majd ennek az újra kezdésnek :)

Minden jót!