4.

***

/Rob szemszöge/

Ott ültem egyedül a parkban és csak gondolkodtam. Vagyis talán helyesebb lenne ha azt mondanám sajnáltattam és szimplán gyűlöltem magam. Most már tényleg nem tudtam mihez kezdeni. A kezdeti ötletet miszerint újra megpróbálkozom Tomnál elvetettem. Mivel nem akartam újra balhéba keveredni habár hiányzott gyerekkori pajtásom. A szüleimnél tett látogatásom ráébresztett arra, hogy miért is kell tisztességes életet élnem. Addig ültem a tó partján, amíg a park szinte zsúfoltságik lett emberekkel. Szép napos idő volt, ami tényleg remek alkalom volt a reggeli futásra, kutya sétáltatásra, szerelmes andalgásokra és a kisgyerekek is remekül szórakoztak ebben a remek időben. Szemeimet körbe járattam a körülöttem lévő embereken. Volt itt mindenféle idős és fiatal, rosszkülsejű és előkelő, sportos és kövér mégis, aki megragatta a tekintetemet az egy apró kislány volt. Olyan 5-6 éves lehetett. Szőke göndör babahaja nagy fürtökben lógott arcába, kék szemei csak úgy ragyogtak és arcán ott játszott az a csodaszép gyermeki mosoly. Az anyukájával labdázott és remekül szórakoztak. Egyszer csak kicsúszott apró kezei közül a labda és felém gurult. Kezembe vettem a labdát ezzel megállítva a gurulását majd amilyen kedves mosollyal csak tudtam a kislány felé tartottam várva, hogy elvegye. De nem tette. Ahogy meglátta, hogy a kezembe került a labda megtorpant és az anyukájára nézett, aki rögtön elindult felém. Szemeiben bizonytalanság csillant és mosolyom rögtön elhervadt. Eddig is tudtam, hogy egy semmirekellő börtöntöltelék vagyok, de most már a környezetem is tudatta velem, még ha ezt a kislány és az anyukája nem is tudja. Akkor, hogy állnának hozzám az emberek ha tudnák?

- Köszönöm - vette ki az anyuka kezemből a labdát. Csak biccentettem felé és néztem, ahogy megfogja kislánya kezét - aki még mindig engem nézett - és visszafelé tereli. Ám a kislány csak alig mozdult tekintete még mindig rajtam volt.

- Bácsi... - kezdte bizonytalanul.

- Igen? - mosolyogtam rá. Kíváncsivá tett ez a gyönyörű kis angyal, hogy mi kelthette fel ennyire az érdeklődését, hogy hozzám szóljon.

- Az a tiéd? - mutatott pici ujjával a gitáromra. Bólintottam neki és a szemeiben lévő fény mosolygásra késztetett, egy igazi mosolyra.

- Játszol rajta valamit? - Kibújt az anyai védelmezés alól és közelebb jött hozzám.

- Játszhatok rajta, ha szeretnéd, de előbb kérdezd meg anyukádat. Tudod nem szabad szóba állni idegenekkel - hajtottam le a fejemet. Erre a kislány visszaszaladt az anyukájához és nagy könyörgések közepette őt is közelebb húzta hozzám.

- Anyu beleegyezett - vigyorgott, de tudtam az anyukájának nem nagyon volt más választása.

Kezembe vettem a gitáromat és elkezdtem játszani. Először csak a gitárt pengettem, majd ahogyan egyre jobban beleéltem magam úgy kezdtem el énekelni. Szemeimet lehunytam és átadtam magam a dalnak. Teljesen átjárta testemet a bizsergető muzsika és csak most jöttem rá mennyire is hiányzott ez nekem. Évekig - pontosan négy évig - nem zenéltem mégis mintha tegnap lett volna utoljára hangszer a kezemben. Lassan a dal végére értem, amikor szemeimet felnyitottam és meglepődve vettem tudomásul, hogy egy egész kis tömeg gyűlt össze körülöttem. Ahogy az utolsó hangok is elhangzottak nagy tapsvihar kerekedett, amit most nem tudtam hova tenni, mivel ezúttal nem ezért csináltam. Csak egy kislánynak énekeltem, aki odajött mellém és megfogta a gitáron pihenő kezemet. Ez az apró kis érintés valahogy reménnyel töltött el, hogy ennél már csak szebb lehet.

- Ez gyönyörű volt - mondta ámulattal teli gyermekdeden csillogó szemekkel. - Hogy hívnak? - kérdezte kedvesen.

- Rob vagyok és te kicsi lány? - szorítottam meg enyhén a kezét, ami elveszett a tenyeremben.

- Molly vagyok. 6 éves - húzta ki magát büszkén. Eközben anyukája - név szerint Jenny - próbálta rávenni őt a távozásra. Talán egy anyai megérzés lehetett, de szinte éreztem, hogy tudja mellettem nem lehet biztonságban.

- Örültem Molly, de most már azt hiszem ideje menned - mondtam neki miközben jelentőségteljesen Jenny-re néztem.

- Máskor is zenélsz még nekem?

- Ha találkozunk igen. - Ezzel elengedte kezemet, majd elköszöntek és távoztak is.

Mollly egyszerűen reményt adott. Úgy éreztem a nap is szebben süt. Az a gyermeki tisztaság, ami benne van esélyt látatott velem arra, hogy vannak még olyanok, akik tényleg azt látják, aki vagyok. Úgy éreztem nekem is ideje tovább állnom habár azt még nem tudtam hova. A gitárom még mindig az ölembe feküdt. Így körül néztem hova is rakhattam időközben a tokját ám amint megpillantottam a földön nem hittem a szemeimnek. Pénz volt benne. Igaz csekély kis összeg volt, de a mai ebédemre épp elég. Egyszerűen hihetetlennek tartottam a mai nap eseményeit valahogy minden szebb volt. Ekkor tudatosult bennem, hogyan is fogok pénzhez jutni. Régebben Lizzy-vel felléptünk bárokban, ahol talán még tartanak rám igényt. Magamtól ez sose jutott volna eszembe és, hogy mindez egy kislány miatt történt elképesztő. Csak most értettem meg a gyermeki varázs igazi jelentőségét. Köszönöm Molly - gondoltam és a cuccomat összeszedve elhagytam a parkot...

/Kristen szemszöge/

Egyetlen egy jó dolog van a magánrepülő gépben még pedig az, hogy én vagyok az egyedüli utas. Nem zavar senki. Ilyenkor igazán ki tudom kapcsolni magam. Ez az egyedüli olyan pillanat, amikor pár órára lazíthatok egy jó könyv kíséretében. Most sem volt ez másképp. Olyannyira elmerültem Jane Austin csodálatos világába, hogy szinte észre se vettem, hogy lassan megérkezek, de szerencsére erre az utaskísérő figyelmeztetett. Gyönyörű napsütéses idő volt New York-ban. A reptérről kifelé haladva Jeff védelmezően ment előre utat törve az csakis engem váró tömegen. Persze az ilyenkor szokásos kapucni és napszemüveg párosítás sem maradhatott el. Fellélegeztem, amikor végre a hotelbe értem. Tudtam itt a falak között már senki nem zaklathat. Fáradtnak éreztem magam, ezért hanyatt vágódtam a hatalmas, szállodai francia ágyon. De ez a pihentető plafon bámulás nem tarthatott sokáig ugyanis a kártyával nyitható ajtó pittyegve jelezte, hogy valaki belépett. Jeff és Beth kaptak kártyát a lakosztályomhoz, ezért imádkoztam, hogy csak Jeff legyen az, de imáim nem hallgattattak meg. Beth, mint egy hurrikán rontott be hozzám és felráncigálva az ágyról, közölte velem a mai programomat. Pedig én hülye azt hittem ma már pihenhetek egy kicsit, de ez megint nem jött össze. De a drága Beth még mindig tudott dobni a hangulatomon, azzal, hogy feltárta előttem a ma esti "ismerkedős" party ruhámat és cipőmet. Kínomban felnyögtem és újra hanyatt vágódtam az ideiglenes ágyamban...

Sziasztok!

Köszönöm azoknak, akik meglátogatták a blogomat a mai nap folyamán:) Sokat jelent nekem az hogy ennyi idő után is van aki igényt tart az írásomra. Remélem tetszett ez a fejezet is de ha nem azt is kérem hogy jelezzétek mert szeretnék tudni róla. A következő nem tudom mikor jön de talán a két ünnep között ha lesz rá időm persze ez nem biztos.

puszillak titeket!