1.

***

/Rob szemszöge/

Órák óta sétáltam és egy lélekkel sem találkoztam. Túl messze voltam a várostól ahhoz, hogy gyalog odaérhessek. Ráadásul az egész út, amin haladtam egy mellékutca volt. Csak a rabszállító járt, errefelé de az meg csak visszafele vinne. Én pedig soha többé nem akartam látni azt a helyet. Kezdett sötétedni, de a szabadság érzete szinte magától vitte a lábaimat. Fáradt voltam és éhes. Évek óta nem aludtam jól és csak azt a moslékszerű valamit ettem. Vágytam a saját ágyamra és egy hatalmas pizzára. Mégsem tudtam hova menjek. Ha haza megyek, akkor el kell viselnem a családom lenező pillantásait. Saját lakásom nem volt. Így egy hely maradt ahol meghúzhatnám magam, már ha a lakója szóba áll még velem. Együtt csuktak le minket. Na, jó ez nem teljesen igaz. Én feldobtam őt a zsaruknak, mert esélytelen volt hazudnom ő pedig bosszúból három hónappal rá bemártott engem is. Olyan vádakkal illetett, amik nem voltak igazak. Amikor pedig megpróbáltam tisztára mosni magam akkor meg csak azzal jöttek, hogy csak fedezem magam. Nem ellenkeztem tovább. Tették, amit jónak láttak és egy cellába raktak minket. Ekkor persze egymásnak estünk. Utána már a börtön két külön szárnyában kaptunk helyet. Nemsokára meghallottam az autók jellegzetes búgását. Tudtam, hogy már nem vagyok, messze a főúttól ott pedig majd csak akad valaki, aki felvesz egy stoppost. Alig fél óra múlva már a főút aszfaltos terepén sétáltam és azzal próbálkoztam, hogy leintsek valakit. De ez csak nem akart összejönni. Fáradt voltam ezért vállamról ledobtam a táskámat a földre ezáltal egy kisebb porfelhő szállt fel majd letelepedtem rá. Nem tartottam valószínűnek hogy bárki is észrevenne, vagy ha ez meg is történne, elkönyvelne egy semmirekellő csövesnek. A semmirekellő az rendben volt ezzel idáig is tisztában voltam és a hajléktalannal sem tévednek sokat. Nincs otthonom és csak remélni merem, hogy Tom megszán és befogad. Hirtelen egy autó fékezett le mellém úgy elmerültem a gondolataimban, hogy ijedtemben felpattantam a táskámról.
- Elvigyünk? – szólt ki a sofőr mire azonnal felkaptam a cuccomat és hálásan bepattantam a hátsó ülésre…

***

/Kristen szemszöge/

Megint ugyanaz a felhajtás. Könyörgöm, mit kell ezen ennyire nagydobra verni? Ez csak egy film… Hosszú hónapokig, minden egyes nap, órákon át szenvedtünk a jelenetekkel, de az embereknek csak két órát jelent az egész. Két óra aztán elfelejtik. Ennyi volt. Megnézik, véleményt alapítanak róla és kész. Volt film, nincs film. Jobb esetben erre a két órára fél órát készülnek. Nekem ez egy egész délutánomat veszi el. De nem ez a legszörnyűbb. Nem készülődhetek el egyedül, hiszen én vagyok Kristen Stewart. Akinek tökéletesen kell festenie a legújabb filmjének a premierjén. Sminkes, fodrász és stylist dolgozik rajtam órákon át. Ezt próbáld fel, azt vedd le… Csináld ezt, csináld azt… Nincs olyan nap, amikor csak azt csinálnám, amit én akarok. Szeretem, hogy híres színésznő vagyok, hiszen ez volt az álmom, de néha már igazán sok. Nem tudok a nap minden percében vigyázban állni, csak azért mert lehet, hogy kapok egy jó szerepet. Olyan mintha egy kalitkában élnék. Kell a szabadság, de nekem az nem jár. Más lányoknak huszonegy évesen az a legnagyobb problémájuk hogy hova repüljenek a szülői fészekből. Nekem rég nincsen ilyen "gondom". Egyedül élek, egyedül kell boldogulnom abban, hogy a hírnevem makulátlan maradjon.. Ez az szabály van ami szent és sérthetetlen, de ez az egy szabály számtalan többit is magába foglal. Ebben a világban már nem arról szólnak a filmek, hogy ki jó színész és ki nem. Ez már arról szól kinek nagyobb a hírneve. Ki, hogyan szerepel a sajtóban? Ha csupán jó dolgokat írnak rólad jó színész vagy és híres. Ha pedig nem akkor lehúzhatod magad a klotyón. Elkészültem. Odasétáltam a tükör elé és megnéztem a végeredményt. Egy csinos és elegáns nő nézett rám, akiről sütött a magabiztosság. Ez nem én voltam. A szerepeim, a családom, a menedzserem, mindannyian kifordítottak önmagamból. Már nem tudtam ki vagyok. Én csak voltam és tettem, amit mindenki elvárt tőlem. Egy báb voltam de, ragyogtam ahogyan azt elvárták. A limuzin a házam előtt várt rám. Ideje volt indulni. Felöltöttem a már jól ismert mosolyomat és kiléptem az utcára. Már itt rengeteg fotós fogadott, de nem érdekelt. Nekik ez volt a munkájuk nekem pedig a színészet. Beszálltam az autóba, ami azonnal indított. Egy dolog volt, amit igazán megtanultam a színészet során. Nem csak a vásznon kell kitűnően alakítanunk, hanem az életben is. Ha mindenki felvállalná, saját magát nem lenne olyan az élet amilyen: kegyetlen. Hamar megérkeztünk a helyszínre ahol már várt a filmbeli partnerem. Egy öntelt majom volt az ürge pedig senki nem nézni ki belőle csak az, akinek felfedi saját magát. Mégis a képeken, a képernyő olyanok voltunk mintha egy pár lennénk. Minden a megbeszélt forgatókönyv szerint zajlott. Megjelentünk a premieren, végignéztük a teljes változatát a filmnek majd megjelentünk az afterpartyn. Minden ugyanúgy ment, mint máskor mégis valahogyan annyira különös volt az egész. Változás szele volt és nem tudtam, hogy ez most jót vagy rosszat jelent számomra? Egészen hazáig kísért ez az érzés ahol aztán végleg elhessegettem. Nekem ez volt az életem, és ha akarnék, sem tudnék már ezen változtatni. Hiszen én vagyok Kristen Stewart…

***

/Rob szemszöge/

A kedves, fiatal házas pár, akik felvettek egészen Tom házáig vittek. Nem tudtam jó ötlet volt-e egyáltalán az, hogy idejöttem. Igaz mióta New York-ba költöztünk és megismertem Tomot a legjobb haverok voltunk csakhogy az a bizonyos incidens után már inkább úgy viszonyultunk egymáshoz, mint az ellenségek. Csak remélni mertem, hogy nem orrol rám, annyira hogy elküldjünk, mert ő is pontosan tudja, hogy rajta kívül nincs egy valamire való barátom sem. Már ha őt még mondhatom annak… Tisztában voltam a lakás kódjával ezért simán bejutottam a lépcsőházba. Innen már nincs vissza út – gondoltam – hiszen tudja, hogy valaki jön hozzá és gyanítom, hogy azt is tudja, hogy az a valaki én vagyok. Amilyen lassan csak tudtam lépkedtem felfelé a lépcsőn egyenesen a második emeletre. A zár azóta nem funkcionált mióta a rendőrök felforgatták a lakását. Most is résnyire nyitva volt az ajtó. Kopogtam, de válasz nem érkezett ezért óvatosan belestem. Ekkor vétettem hibát ugyanis barátom egy jól irányzott jobb horoggal orron talált…