Prológus

/Rob szemszöge/

Az élet kemény ezt sokan tudják. De könnyebbé lehet tenni. Könnyebb lesz egy bizonyos fokig. Attól foktól viszont csak a zuhanás vár. Zuhansz, és nem tudsz ezen változtatni. Tudtál volna, ha nem akarod mindezt könnyebbé tenni. Ha küzdesz a világ ellen és nem fordítasz neki hátat. De akkor még nem jössz rá, hogy mit teszel, hogy mi lesz, mindennek a következménye csak sodródsz az árral és azt hiszed könnyebb, jobb lesz ezzel minden. Csak későn jössz rá hogy nem. Semmi nem lesz jobb. Éppen ellenkezőleg. Minden rossz irányba fordul. A családod elfordul tőled, a barátaidról kiderül, hogy sosem voltak igazi barátok, mert ha bajban vagy akkor nem számíthatsz rájuk. Olyan helyre kerülsz ahova nem vágytál, de abban biztos lehetsz, hogy ott megtanulod azt, hogyha el akarsz érni valamit az életben azért keményen meg kell küzdeni. Én megtanultam ez alatt a négy év alatt, amit kellett. Az elméleti rész megvolt. A pszichiáterek azt mondják kis lépésekben haladjunk. Nekem meg voltak a kis lépések: 1. munkát vállalni, 2. lediplomázni, 3. igazi barátokra szert tenni, 4. lakást találni és 5. családot alapítani. Most mégis itt álltam és nem tudtam merre tovább. Megvolt a tervem, de ebben a helyzetben nem tudtam mit kezdeni vele. Az összes cuccom belefért egy sporttáskába, amit most egy mozdulattal a vállamra kanyarítottam és elindultam a poros, kihalt utca mentén remélve hogy majd valamikor kilyukadok a városban. Nem szerettem a helyet ahonnan jövök mégis sok mindent tanultam ott az életről, de reméltem, hogy nem látom viszont a „szobámat”. Még egyszer hátrapillantottam, hogy búcsút vegyek eddigi életemtől, lezárjam a múltamat és új életet kezdjek távol a zűröktől és ettől a helytől a börtöntől…

„A nő szerint az élet olyan lesz, mintha egy zúgó folyam ellenében kellene felfelé gyalogolnia. A titok, hogy ez sikerüljön, a kis lépésekben rejlik, és abban, hogy folyton folyvást haladnia kell. Ha túl nagy lépésekkel próbálkozik, akkor az áramlás kibillenti az egyensúlyából, és elsodorja, vissza oda, ahol elkezdte.”
/Louis Sachar ~ Carla, nem adja fel/