8.

***

***

/Kristen szemszöge/

Állj még egy kicsit jobbra… Vállakat le… Fejet feljebb… Mosolyogj… Ne! Ne vicsorogj azt mondtam mosolyogj… Húzd ki magad… Még egy kis púdert… Lapos a haja… Csináld ezt, csináld azt, de úgy mintha élveznéd, mintha ez lenne a legjobb dolog az életedben. De kérdem, én minek még egy fotósorozat mikor már van vagy száz? Azt tenni, amit mások mondanak. Mi van akkor, ha én nem akarok mosolyogni egy fotón? Mi lenne, ha egyszer megmutatnám úgy igazán, hogy mi is van bennem? Mert ez a műmosoly biztos, hogy nincs és soha nem is lesz.

-          Kristen, - szólitott meg Beth egy halom papír mögül. – Ha átöltöztél várlak az irodámban van valami, amit szeretnék veled megbeszélni.

Összeráncolt szemöldökkel néztem utána. Furán viselkedett. Nem így kellene viselkednie a történtek után. Őrjöngenie kéne és állandóan megszidni erre meg csak halványan mosolyog, túl rendes hozzám és több telefont intéz mostanában, mint eddig bármikor. Valami itt nem stimmel, és ez nagyon nem tetszik nekem.

/Robert szemszöge/

-          Nem, Tom! – kiabáltam már vagy ezredszerre. Gyanítom, hogy az egész háztömb tőlünk zengett, de ez az agyalágyult nem volt képes felfogni, hogy egy ilyen dologba nem megyek bele.

-          Oh, dehogyisnem – nézett rám gúnyosan. – Lehet, hogy a te nem becsülöd annyira az életed, de én nem akarok kinyiffanni és nélküled nem tudom ezt a melót megcsinálni.

-          Meló? Te felfogod egyáltalán, hogy miről is beszélsz?

-          Igen – nagyon magabiztos volt. – Már mindent elterveztem. Senkinek nem fog baja esni, nem kapnak el a zsaruk, visszafizetünk mindent, amit elszúrtunk és még egy kis pénzünk is lesz.

Tűnődtem. Nem, nem szabad ebbe belemennem. Ha elfogadom tönkreteszek mindent már megint.  De hiszen nincs is semmim csak a nyomorult életem és ezt eldobnám egy vadidegen miatt? A válasz kétségkívül igen, de, csak mert róla van szó.

-          Nézd, ez egy nagy biznisz és nem csak a te életed forog kockán. Tudod milyenek ezek. Hidegvérrel megölnek minket, csak azért mert pár éve elestek miattuk egy nagyobb összegtől. – Tom még mindig csak győzködött. Igaza volt. De ez lenne a legjobb megoldás? Nem lehetne valami törvényszerűbbet? Okos akartam lenni, de egyértelműen tudtam a választ. Nincs, más megoldás ennél okosabbak már nem lehetünk. Itt már csak az illegális dolgok segítenek. Tomra néztem. Kétségbeesett képet vágott. Ez volt talán az utolsó reménye a törlesztésre. Az életben maradásra. Nem! Ez akkor sem megoldás.

-          Tom, nem és ez a végső elhatározásom – mondtam ki nyíltan majd felálltam és szélesre tártam „barátom” előtt az ajtót. Azt hittem dühös lesz, de csak szomorúságot láttam az arcán.

Egy lemondó sóhajt hallatva kilépett Susie lakásából. Bűntudat lett úrrá rajtam. Helyesen cselekedtem? Nyilvánvalóan. De akkor miért érzem rosszul magam? A gitáromat felkapva futni kezdtem. Futattam és futottam, míg nem a parkban kötöttem ki. Ugyanaz a park volt, mint ahol a múltkor jártam, mint amikor még minden reménytelen volt. Most pedig jó úton haladok, mégis lehet, hogy nem való nekem a „jó” élet.

Leültem csak úgy a park közepén a fűbe. Kezembe vettem a gitáromat és megpengettem. Az ujjaim maguktól jártak. Én pedig behunyt szemmel dúdolva kísértem a dallamot. Egészen elvesztem. Elmém kiürült és kis időre elfeledkeztem a gondokról. Csak én voltam és a zene. A dal véget ért, a szemeim továbbra is csukva voltak. Már majdnem belefogtam a következő dalba mikor selymes nevetés ütötte meg a füleimet.

-          Még – tapsikolt örömében. – Még, Rob – kacagta Molly miközben körbe táncolt.

-          Mit szeretne hallani a kis hölgy? – mosolyogtam rá miközben szemeimmel a kislány édesanyját kerestem. Jenny már közeledett felénk.

-          Valami vidámat – mosolygott gyermeki izgalommal és törökülésben leült velem szemben.

Molly csodálatos kislány volt és a zene iránti érdeklődése jóval nagyobb volt, mint más 6 éves gyerekeknek. Megdöbbentett mindez. Őszinte csodálattal nézett a gitáromra.

-          Molly, kicsim, ideje mennünk – mondta Jenny miután vége lett a dalnak. Aggodalom bujkált a hangjában.

-          Mond, csak kicsi lány játszol valami hangszeren? – Hagytam édesanyja mondandóját figyelmen kívül, de Molly helyett ő válaszolt.

-          Nem és nem is fog – felelte ingerülten.

-          Miért? – bukott ki a belőlem a kérdés, amihez nyilván semmi közöm se volt.

-          Mert nem kell, hogy bármiben is hasonlítson az apjára – indulatosan kezdte a válaszát, de a vége már csak suttogás volt. – Molly. Most már tényleg megyünk. Viszlát, Rob!

Néztem távolodó alakjukat és integettem a megszeppent kislánynak. Nem ő tehetett arról, hogy nyilvánvalóan az apja se egy példakép, ahogyan én se. Nem lett volna szabad így belegázolnom szegény Jennynek a lelkébe. Nem is ismerem, őket mégis van Mollyban valami ismerős, ami megnyugtat, ha a közelemben van. Egy kicsit eltereli a figyelmemet a dolgokról, amik most hazafelé újra az eszembe ötlöttek. Már sötétedett mire a lakáshoz értem. Fölérve a lépcsőn megtorpantam. Tom ült az ajtó előtt, térdeit felhúzta és ráhajtotta a fejét. Mozdulatlanul ült ott, mint aki alszik mégis a kulcszörgésre felnézett. Reményvesztett szemeit rám emelte majd újra visszahajtottam. Nem tudtam mit csináljak. Soha nem láttam még ilyennek. Ő is változott az évek során. Komolyabban vette az életét és most először tényleg féltette a bőrét csak azt nem tudtam miért.

-          Tom, én… - mit kéne mondanom? Tudok e egyáltalán mondani valamit?

-          Nem. Nem érted, Rob – nézett újra rám. – A tűz előtt én ki akartam szállni ebből az egészből. De nem ment olyan könnyen, mint hittem. Le akartam állni a drogokkal, a terjesztésükkel, mindennel. Nem hagyták, hogy ezt tegyem és mindig, amikor letettem volna a cuccot egyszerűen kellett. Szükségem volt rá. Nem ment a dolog. Akkor, amikor letartóztattak minket már tudtam, hogy hülyeséget csináltam. Mindenáron ott kellett volna hagynom az egészet, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már nem tudtam mit tenni.

-          Miért nem mondtad ezt akkor? – Nem értettem miért mondja most el. Már nem számított ez az egész vagy mégis?

-          Egy lány miatt akartam kiszállni – nevetett keserűen. Tekintetét újra rám emelte és olyat csináltam, amit nem képzeltem volna el róla. Sírt. Ez az egész fontos volt neki, de miért? – Titokban tartottuk a kapcsolatunkat senki nem tudott róla. Féltettem, hogy baja esik vagy valami. Hiszen tudod milyenek? Zsaroltak volna vele és mi pedig szerettük egymást a francba is… - Ütött egyet a falba. Teljesen szétesett.

-          Miért meséled ezt most? – kétségbe voltam esve nem értettem a történéseket, nem értettem a múltat, nem értem a jelent, fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövőmben, de azt már sejtettem, hogy semmi jó.

-          A legjobb barátom vagy, Rob csak te segíthetsz.

-          Mégis miben segíthetnék?

-          Van egy lányom – temette arcát kezei közé. – Vissza kell szereznem őt, de ehhez pénz kell és az, hogy végre megszabaduljak a sok adósságtól. Rob, ugye segítesz? – egyik kezével megfogta a vádlimat úgy nézett rám.

-          Igen, segítek – mondtam ki nagy nehezen, amit még magam sem hittem el. Belementem egy olyan dologba, ami újra a padlóra küldhet talán örökre…