7.

/Robert szemszöge/

Az átdolgozott éjszaka után jól esett volna egy kiadós pihenés, de újra szembe találtam magam a ténnyel hogy nincs hol laknom. A bár előtt álldogálva gondolkoztam. Talán visszamehetnék oda és az öltözőben aludhatnék is akár.  Kissé félre billentett fejjel bámultam Susie és a barátnői után miközben továbbra is agyaltam. Ekkor lépett ki a Wild Lion ajtaján Nikki és a szokásos morcos arcával nézett rám.

-          Na, mi van, te nem húzol haza? – kérdezte enyhe gúnnyal. Arcomon keserű mosoly jelent meg. Haza… Hol van az már?

-          Nekem nincs igazán otthonom – motyogtam mire felhúzott szemöldökkel nézett rám.

-          Nocsak, így már egészen máshogy fest a dolog. – Nem értettem pontosan mire is érti ezt, de ha a főnök így látja hát nem ellenkezem.

-          Nem lehetne esetleg, hogy itt maradjak? – böktem fejemmel a szórakozóhely felé. – Csak amíg nem találok valami mást – tettem hozzá gyorsan.

-          Most jól figyelj szépfiú! – azt hiszem mostantól ez a becenevem. Hurrá… - Csak egyszer mondom el ez nem szálloda, hogy mindenféle jött mentek betegyék ide a lábukat. Felvettelek, alkalmazlak. Szerintem ez már így is több annál, mint amit megtennék egy magadfajtáért – sziszegte egészen közel hozzám.

-          Oké – mondtam és kezeimet védekezően magam elé tartottam miközben elhátráltam. – Akkor majd este – búcsúztam el.

Hát a főnökkel nem leszek jóban ez az egy biztos.  Megint azon kaptam magam, hogy bolyongok a nagyvilágban csak most annyi volt a különbség hogy fáradt is voltam.

-          Mit dumáltatok? – kérdezte jó kedvűen egyetlen barátom, aki meglátva Nikkivel zajló kis beszélgetésemet azonnal leszakadt a barátnőiről és készségesen bevárt engem.

-          Ne is mond, Susie. Megkérdeztem, hogy aludhatok-e a bárban pár napig – nevettem kínosan. – Erre totál bepöccent így jobbnak láttam, ha távozok.

-          Nincs hol aludnom? – torpant meg séta közben és szemei még nagyobbra nyíltak a meglepődöttségtől.

-          Nincs – tömör és egyszerű válasz. Folytattuk a sétát, de kissé kínos csend telepedett ránk. Tudtam, hogy rengeteg kérdése van, hozzám még se tette fel én meg nem vagyok olyan, hogy ok nélkül beszámoljak minden kis apró-cseprő gondomról.

-          Figyelj – kis kezét karomra téve állított meg és szembefordult velem. – Ha gondolod, aludhatsz nálam. Van egy kis lakásom nem messze innen egy egészen nagy és kényelmes, szabad kanapéval. Persze ha megfelel.

-          Ez nagyon kedves tőled, de nem szeretnék senkinek se a terhére lenni – zavartan túrtam bele a hajamba és mindenhova néztem csak rá nem. Nem akartam ezt.

-          Rob, dehogy lennél a terhemre – nevetett önfeledten. – Olyasmi lenne, mint régen a gimiben. Folyton egymásnál lógtunk.

-          Akkor nem zavarnék?

-          Nem – mosolya egyre szélesebb lett.

-          De csak pár napig utána elhúzok máshová – figyelmeztettem bár őt ez nem hatotta meg csak boldogan, visítozva a nyakamba ugrott. Hihetetlenül bepörgött attól, hogy nála fogok lakni. Folyamatosan csak beszélt én pedig figyelmesen hallgattam. Útközben betértünk egy kis üzletbe ahol beszereztünk számomra egy mobiltelefont. Mondjuk én nem láttam szükségét de Susan ragaszkodott hozzá. 

Tényleg közel lakott a bárhoz, csak pár utca választotta el a lakást és a munkahelyünket. Nem volt egy nagy lakás. Olyan két embernek pont elég. Ahogyan beléptem az ajtón azonnal körbejárattam a tekintetemet. Az előszobától balra nyílt a nappali ahol két kanapé, egy TV, könyvespolcok és egy dolgozó sarok kapott helyet. Ebből a szögből csak további három ajtót láttam és egy keskeny kis folyosót. Mint később kiderült az ajtók a fürdőszobát, a WC-t és Susie hálószobáját rejtették, a folyosó pedig a kicsiny, de annál nőiesebb konyhába vezetett. Susan amint eligazított közölte velem, hogy el kell mennie, bevásárolni, de reméli, nem leszek addig magányos. Megnyugtattam, hogy ennek nem áll fenn a veszélye és amint kilépett az ajtón lefürödtem majd ideiglenes ágyamon álomba zuhantam.

Egy gyönyörű nagy családi ház erkélyén álltam és csodáltam az elém táruló lélegzetelállító tájképet. A nap éppen lemenőben volt, de utolsó sugarai még megvilágították a dombtetőket. Egyszer csak két aprócska kar fonta körül bal lábamat. A hozzájuk tartozó személy erősen belefúrta arcát a combomba. Fura érzések járták körül testemet, mire lenéztem és egy gyönyörű kislány nézett vissza rám. Hosszú, hullámos, barna haja a hátát súrolta és szürkés szemeiben volt valami ismerős. Könnyű mozdulatokkal kaptam a karjaimba mintha ez egy megszokott mozdulat lenne.

-          Anyát hol hagytad? – kérdeztem vidáman egy puszi kíséretében.

-          Bújóckázunk – mondta édesen és kis fejét a vállamra hajtotta.

-          Áhh, ez nem ér nem is bújtál el – jött a vidám, csilingelő hang az erkély ajtó felöl, mire azonnal megfordultam. Nem hittem a szemeimnek és mégis a csodaszép zöld szemű nő állt az ajtóban egy lenge kis ruhácskában. A kicsi lány csak kuncogott a nyakamnál miközben még jobban hozzám bújt mintha én lennék az ő búvóhelye. Eközben a szépség egészen közel jött hozzám, kezével végig simított borostás arcomon majd tarkómnál a hajamba túrva húzott le magához. Édes ajkai azonnal megtalálták az enyémeket és gyengéd csókban forrtunk össze.

Zihálva ébredtem fel. Kezeim azonnal számat érintették, amin még szinte éreztem azt a szerelmes csókot. Olyan álom volt, amiben, a valóságban talán sosem lesz részem. Olyan normális volt, olyan önfeledt és boldog. Pillantásom az órára siklott és felfedeztem, hogy még van pár órám a munka előtt. Kidörzsöltem az álmot a szememből és a konyhába lépve csináltam magamnak pár szendvicset. Furcsa volt, hogy Susie még nem ért vissza, hiszen már jó pár órája elment, de nem sokáig agyaltam ezen, mert a fejemben egy dal kezdett körvonalazódni. 

Azonnal ott hagytam az ételt és felkapva a gitáromat és ez szakadt papírlapot, letelepedtem a kanapéra és játszani kezdtem. Múzsám álmomban csókolt homlokon - vagyis igazából szájon – gondoltam vissza mosolyogva a boldog emlékre. A kislány, a ház, a szépség, a táj. Mindez ihlettel hatott rám és meglepő gyorsasággal bontakozott ki bennem A DAL. 

Tovább dúdolva a dallamot egy újabb sort kanyarítottam a papírra majd gitáromat megpengetve énekeltem hozzá az előző sorhoz. Arcomon kimondottan idióta vigyor virított miközben a versszakok csak úgy teremtek a kezeim alatt. Kezembe vettem az elnyűtt lapot és visszaolvastam, ami eddig született. Hmm... Nem tökéletes – döntöttem enyhén félre a fejemet és tovább töprengtem. Vajon hogyan tudnám visszaadni azt a szépséget? A válasz ott motoszkált bennem – sehogy. Mégis próbálkoztam. A gyönyörű smaragdszemű múzsám lebegett előttem és vigyorom csak még hatalmasabb lett.

Ábrándozásomba éles hang hasított bele, amitől kissé összerezzentem. Elszoktam attól, hogy telefonom van. A kis kütyü a konyhapulton folyamatosan rezgett és berregett. Kezembe véve a kijelzőre pillantottam, ami privát számot jelzett. Homlokráncolva bámultam csak rá. Biztos Susan az – gondolkodtam, de valami mégis azt súgta valaki más az.

  - Halló? – szóltam bele kissé rekedten. Ám a vonal túloldalán nem várt személy hangzott.

 - Cső, tess! – Tom vidám hangon szólalt meg. Túl vidám hangon. Szóhoz sem jutottam azok után, ahogyan elváltunk nem hittem volna, hogy még hallok felőle. Most mégis felhívott. De vajon honnan tudja a számom?

 - Mi van? Már nem is örülsz nekem? Persze megértem így hogy most van hol laknod – enyhe gúnnyal folytatta miután megunta szótlanságomat.  Túl sok új információt tudott rólam.

-  De persze örülök csak meglepődtem – dadogtam. – Nem számítottam a hívásodra.

 -  Nos, igen nem is csak úgy csevegni hívtalak fel.

 -  Akkor miért, Tom? – kérdeztem gyanakodva.

 -  Lenne egy üzleti ajánlatom. Talán érdekelhet. –Élesen szívtam be a levegőt és elmémet újra elöntötték a régi nem épp kellemes emlékek…

Esős őszi nap volt és Tommal épphogy csak elhagytuk a suli területét (ahol persze még ott kellett volna tartózkodnunk). Már nem fenyegetett minket a veszély hogy bárki is meglátja, milyen rendesen kerüljük a sulit. Legjobb haverom egésznap kissé csöndes volt és mintha nyomasztotta volna valami. Nem bírtam tovább ezt a hallgatagságot tőle így rákérdeztem a dologra.

-          Na, mondjad, mi a gáz?

-          Tudod volt az a pár adag, amit nem fizettél még ki – nézett rám gondterhelten, míg felültünk egy pad támlájára és előkotortuk a ciginket.

-          Igen, de tudod, hogy meg fogom adni csak jelen pillanatban még, nincs pénzem. De szerzek – nyomatékosítottam a dolgok.

-          Nem, Rob – dörrent rám kissé. – Nincs már időd arra, hogy innen-onnan pénzhez juss. Most kell.

-          Most? – értetlenkedtem. – De hiszen tudod, hogy nem tudok most fizetni.

-          Igen, tudom – mosolygott miközben cigijébe szívott. Nem egy szokásos mosoly volt tőle. Más volt olyan ördögi.

-          Akkor? – még mindig értetlen voltam.

-          Lenne egy üzleti ajánlatom, amivel kilábalhatsz ebből az egészből és még a cucchoz is könnyebben juthatsz.

-          Mire gondolsz? – kaptam azonnal az alkalmon és már most tudtam mindegy mi az bele fogok menni.

-          Ledolgozod az adósságod. – Ekkor végre leesett mire céloz. A döbbenetemre nem volt szó és jobbik felem azonnal megszólalt bennem. Tényleg ezt akarom? Nem, nem akartam, de szükségem volt rá és a szükség nagyúr.

-          Tehát dílerkedjek – mondtam ki hangosan is a gondolatomat.

-          Pontosan – mosolygott Tom önelégülten, mert már ő is tisztában volt vele hogy bele megyek...

-         

- Nem érdekel Tom. Ezúttal nem fogsz belerángatni semmibe – válaszoltam ellentmondást nem tűrően, de ő csak jókedvűen kinevetett.

-          Ki mondta, hogy van választásod? – Még mindig jól szórakozott. – Vagyis de van választásod, de gondolom, a nyomorult kis életedet többre tartod annál, hogy pár balhé miatt véget érjen nem?

/Kristen szemszöge/

A hajnal első sugarai láttán értem vissza a lakosztályomba. Mire ideértünk az alkohol hatása elmúlt, de ennek ellenére is cafatul festettem. Bár ez érdekelt most a legkevésbé. Arcomra mosoly kúszott miközben beraktam magam mögött az ajtót és hátammal nekidőltem. Drága Beth kúszott a látóterembe, aki tajtékzott a dühtől. Ledobtam magam a kanapéra és ügynököm szónoklatát meg se hallva gondoltam vissza az éjszakára. Arra a két szürke, lélekbe hatoló szempárra, melyek engem tűntettek ki figyelmükkel. Arra a csontomig hatoló rekedtes, férfias hangra, aminek gondolatára újra libabőrös lettem. Lehunytam szemeimet és csak szálltam ezzel a csodás emlékkel az álmok világába.

1, 2, 3… Számoltam a falnak fordulva, mosolyogva majd a nagy kacarászásra kikukucskáltam kezeim közül. Egy kislány futott át éppen az egyik szobából a másikba, de amikor észrevette, hogy figyelem szigorúan nézett rám.

-          Mami! – mondta mosolyogva és kis mutatóujját rázta felém, de én csak vigyorogva tovább számoltam. 4, 5, 6… Sikítva futott tovább. Gyönyörű lány volt. Olyasmi haja volt, mint nekem csak kissé világosabb, a szemei… A szemei meg pont olyanok voltak, mint neki… Neki, aki egyetlen pillantásával elvarázsolt, azokkal a szürkés szemekkel. 7, 8, 9…  Megint kikukucskáltam, de ezúttal nem láttam, és nem hallottam semmit így úgy ítéltem sikerült búvóhelyet találni. 10.

-          Aki bújt, aki nem megyek! – kiáltottam önfeledten és neki kezdtem a keresésnek. Bejártam a lakás nagy részét, amikor hangokra lettem figyelmes az erkély felől. Lassan arra vettem az irányt, és amit ott láttam attól elállt a lélegzetem. Megálltam az ajtóban és csak csodáltam a tökéletes férfi karjaiban a tökéletes kislánnyal.

-          Áhh, ez nem ér nem is bújtál el – közöltem a pici lánnyal vidáman, mire felém fordult az Adonisz. Nem bírtam ellen állni. Közelebb léptem hozzájuk. Kezemmel végigsimítottam arcán majd a tarkójánál fogva húztam le magamhoz és végre összeértek ajkaink. Finoman kóstolgattuk egymást elveszve a pillanatban. Zihálva váltunk el egymástól, de nem engedtem el. Homlokunkat összeérintve álltunk ott.

-          Szeretlek – suttogta halkan ajkaimba már épp válaszolni akartam, amikor alakjuk távolodni kezdett és nem éreztem mást magam körül csak hideget, jéghideget.

Hirtelen ébredtem és miután sikerült felfognom a körülöttem lévő világot rájöttem, hogy egyetlen ügynököm öntött le egy vödör hideg vízzel.

-          Te, teljesen meghibbantál? – kérdeztem idegesen.

-          Oh, szép hogy ezt pont te kérdezed – mutatott végig rajtam – Inkább gondolkoznál el a saját viselkedéseden.

-          Min gondolkozzak? Azon hogy végre egyszer jól éreztem magam? – már nem voltam dühös inkább csalódott. Az voltam, mert tudtam az, az éjszaka csak egy éjszaka volt. Az álmom pedig csak egy álom volt. Egyik se lesz soha több.

-          Fogalmad sincs, hogy hányan ölnének azért, hogy a helyedbe legyenek, te meg úgy viselkedsz mintha ez valami átok volna – a végére már halkított a hangján és úgy nézett ki, mint aki rádöbbent arra hogyan is érzem magam valójában ebben a világban.

-          Fogalmad sincs, neked mi mindent megtennék azért, hogy egy normális lány legyek – suttogtam miközben elhaladtam mellette a fürdőszobába menet. Megnyitottam a csapott majd a kádnak támasztottam a hátamat és remegve a hideg vizes ébresztőtől, utat engedtek keserves könnyeimnek…

Sziasztok:)

Itt az ígért fejezet, ami szerint nem lett vmi csúcs, de most ezt tudtam kihozni magamból... Örülnék azért a komiknak vagy a pipáknak :)) A képhez csak annyit fűznék hogy csak azért is Robsten a Best Kiss kategória győztese ;) akárkit jelöl az mtv ők a bestek ennyit :DD Akkor következő fejezet Franciaország után és köszönöm a jó kívánságokat és a komikat az előző bejegyzéshez :)

(télleg nagyon érdekel mit gondoltok erről a fejiről. nekem valahogy nem jó csak nem tudok rájönni miért is) Majd még lehet h a héten jelentkezem, nem fejivel csak úgy de majd még meglátom:)

XO