2.

/Rob szemszöge/

- Hé, ember… - szóltam rá és kitértem a következő ütés elől. Tisztában voltam vele hogy már nem vagyunk puszipajtások, de azért ennél valamivel kellemesebb fogadtatásra számítottam.

- Abbahagynád végre? – kérdeztem, mert folyamatosan próbált ütni, de valamennyi elől ügyesen kitértem csak sajnos nem az összes elől. Én viszont nem vágtam vissza neki. Így is látszólag eléggé dühös rám nem kell, hogy még jobban megutáljon.

- Nem – válaszolta összeszorított állkapoccsal.

- Hogy voltál rá képes? – állt meg – Azt hittem haverok vagyunk – mondta majd újra nekem lendült volna, de szerencsére mondatom megállította.

- Azok vagyunk, de értsd meg végre, hogy már nem volt más választásom. – Ekkor végre volt szíves és beengedett a lakásba.

- Először is már nem vagyunk barátok. Másodszor pedig mindig van más választás csak te nem akartál mást választani – magyarázta miközben egy sört vett ki a hűtőből, amivel persze nem kínált meg engem. Ezzel tudatta velem, hogy nem vagyok se barát, se vendég itt. Csak egy betolakodó, egy nem kívánatos személy, akinek nincs hova mennie ezért ahhoz jön, aki miatt bekerült egykor a börtönbe.

- Azt hittem már kvittek vagyunk – mondtam neki és helyet foglaltam mellette a kanapén. Bekapcsolta a tv-jét és igyekezett annyira rákoncentrálni az éppen zajló focimeccsre – amit nem is szeret – hogy rólam ne kelljen tudomást vennie. Ismertem már annyira hogy tudjam, most azt várja, mikor megyek el. De eszem ágában sem volt ezt megtenni. Az egyetlen ember volt, akire támaszkodhatnék és ő még csak ember számba sem vesz. Szép jövőnek állok elébe…

- Lakhatok nálad? – kérdeztem rá nyíltan, mert biztos voltam abban, hogy evvel a mondatommal felkeltem a figyelmét. Igazam volt. Az éppen szájában lévő sör adag a képernyőn landolt és szinte fuldokolni kezdett szavaimtól.

- Jól vagy? – veregettem hátba, de csak egy dühödt pillantást kaptam.

- Nem gondolod, hogy ezt inkább én kérdezhetném?! Előbb sittre jutatsz, aztán áthelyeznek, miattad az izomagyúak közé most meg itt akarsz lakni?! Te teljesen meghibbantál?! – kelt ki magából majd választ sem várva kidobta a cuccom az ajtón majd újra megszólalt.

- Ha nem akarod, hogy te is utána repülj, jobban teszed, ha mész – nem akartam tovább mélyíteni a köztünk lévő szakadékot így jobbnak láttam távozni. Azt hittem már rég túllépett ezen az ügyön, hiszen ő egy évvel előbb szabadult, mint én. De úgy látszik ez már örök tüske lesz a barátságunkban. Reméltem azért egyszer majd sikerül elsimítani ezt az ügyet kettőnk között, és ha nem is olyan jó barátok, mint régen, de azért barátok leszünk. Megint földönfutóvá lettem és mivel már jócskán estére járt, én meg nem akartam az utcán éjszakázni elindultam a szülőhazám felé. Reméltem onnan azért nem rúgnak, ki hiszen mégiscsak a szüleim. Megint hosszú sétának néztem elébe. Szerettem egyedül lenni most mégis jobban jött volna a társaság. Akkor nem agyaltam volna folyton a jövőmön. Minden sokkalt egyszerűbb lenne, ha ki sem engedtek volna arról a helyről. ott legalább tudtam mit kell csinálnom mindennap. Ismertek annyira hogy csak ritkán szóljanak hozzám, mert nem szeretem a túlzott társaságot. Ezáltal nem voltak konfliktusaim sem és megismertem néhány olyan arcot akikre – habár illegálisan – számíthatok. A kaja sem volt a legjobb, de legalább megtanultam, a keveset is becsülni. Régen jártam már ezeken az utcákon, de mindegyiket úgy ismertem akár a tenyeremet, hiszen itt nőttem fel. Ezeken az utcákon bandáztunk iskola helyett. Itt züllött el az életem. Akkor mégis azt hittem a jó irányba megyek. Most már így felnőtt fejjel tudom, hogy azok a napok voltak életem legnagyobb hibái. Egy utcai csapnál megmostam az arcomat, hogy eltüntessem Tom ütésének nyomait. Az alvadt vért sikeresen lesikáltam, de kételkedtem abban, hogy ne vennék észre orrom deformálatlanságát. Lassan de biztosan hazaértem. Nem tudtam mi lehet a családommal. Sosem látogattak meg. Csak Lizzy, a nővérem. Ő egyszer járt benn nálam, de miután a szüleink rájöttek erre többé nem jött el hozzám. Mégis reméltem, hogy még itt laknak, jól vannak és nem utáltak, tagadtak ki végleg innen. Tudtam, hogy tisztában vannak vele hogy ma szabadultam. Biztos kaptak valamiféle értesítőt. Fellépdeltem a verandára. Hezitáltam. Nem voltam biztos benne hogy jó ötlet volt idejönni. Kopogásra emeletem a kezemet, de abban a pillanatban nyílt az ajtó. Pedig még be sem kopogtam. Leeresztettem a kezemet és a cipőmet kezdtem bámulni. Csak álltunk ott és nem tudtunk mit mondani. Ebben a pillanatban jöttem csak rá hogy mennyire hiányzott nekem. Amikor ott volt nem volt rá szükségem, de most hogy nincs velem mindennél jobban vágytam egy igazi anyai ölelésre.

- Szia, anya… - néztem rá és meglepődve láttam, hogy szemeiben könnyek csillogtak. Nem tudtam, hogy a sok fájdalomtól, amit neki okoztam vagy esetleg neki is hiányoztam. Bár erősen kételkedtem az utóbbiban.

- Fiam… - mintha valamiféle kábulatból ébredt volna fel úgy dobta el a kezében lévő szemeteszsákot és vetette rám magát. Szorosan magamhoz öleltem, mert nem tudtam mikor tehetem meg legközelebb. Abban sem voltam biztos, hogy ez mit jelent számáról. Nem tudtam, hogy most megbocsájtott vagy csak hiányom miatt ölelt át.

- Gyere beljebb! Éppen vacsorázunk. Jut még neked is – mondta csillogó szemekkel mikor rám nézett majd behúzott az előszobába.

- Claire, ki az? – hallottam meg édesapám hangját a konyha felől. De édesanyám nem szólt csak miután levettem a kabátot, cipőt és a cuccomat is leraktam bement a konyhába és intett, hogy kövessem. Egy mély levegőt vettem még a küszöbön majd beléptem. Apám és nővéreim egyaránt döbbenten meredtek rám és mondhatni torkukra fagyott az étel.

- Sziasztok… - köszöntem miközben zavartan a hajamba túrtam. Idegennek éreztem magam. Olyan idegennek, aki megzavar egy meghitt családi estét. Nem tartoztam ide. Többé már nem. Egy kívülálló voltam. De tudtam, hogy mindez csakis az én hibám. Én rontottam el és azon kell lennem, hogy mindent, helyrehozzak…

***

/Kristen szemszöge/

A premier és az afterparty után fáradtan rogytam a kanapéra. Én nem ezt akartam. Olyan színésznő akartam lenni amilyen nem is létezik. Filmeket akartam, szerepeket, mindig más bőrébe bújni. Ez volt az álmom, de közben meg akartam maradni a laza KStew-nak aki nem törődik azzal hogy mások mit gondolnak róla. De most pont ez az, ami nincs meg. Régen voltam olyan buliban ahol szabadjára engedhettem az igazi önmagam. Hiszen figyelnem kellett arra, hogy mit hoz le a sajtó, hogy mit írnak rólam, pedig nem érdekelt. Mondjanak, amit csak akarnak, de nem tehettem, mert az ügynökön kinyírt volna, azért ha csak egy éjszakára szabaddá engedem magam. Jövő héten pedig már New York-ban forgatok egy újabb filmet, aminek még el sem olvastam a forgatókönyvét. Nem érdekelt. Átlagos akartam lenni. Most már ez volt, az álmom, de tudom, hogy lehetetlent kívánok. Nekem már ez az életem ezt kell élnem…